Valami fájdalom...

Valami fájdalom
Kúszik a hátamon,
Magamat átadom -,
Pihen a vállamon
Valami fájdalom...

Egy gyönyörű férfi
Érintésem kéri,
Tudom, meg nem érti,
Hogy ezzel szívem tépi,
Egy gyönyörű férfi...

Egyszer, ha tehetném,
Magamhoz ölelném,
Ujjamra tekerném
Haját, és szeretném;
Egyszer, ha tehetném...

Nézek a tükörbe,
Ott állok üvöltve,
Szerelem fűtötte
Önmagam gyűlölve
Nézek a tükörbe...

Annyira vágyom Rá,
Testem ha átfogná,
Ha végre megadná,
Válhatnánk álommá,
Annyira vágyom Rá...

Viharom elrejtem,
Egyszer majd felejtem,
De ma még dermedten
Toporgok egyhelyben,
S viharom elrejtem...

Harcolok Ellene,
Lelkemnek fellege
Felhővel van tele:
Múltunknak szelleme -,
Harcolok Ellene...

Eljön majd az az éj:
Bent nem lesz csatatér,
Megteszem magamért!
Gyönyörű Fény, ne félj:
Eljön majd az az éj...

Két Angyal

Hullámos kis fürtök -,
Szemeiben fürdök,
Mosolyáért kelt fel ma is a Nap...

Két apró kis keze -,
Ahogy érint vele,
Hagyd, hogy szeretetre tanítsanak...

Minden nap egy csoda ,
Évek szállnak tova,
S még mindig hozzánk rohan a Lányka...

Mennyei szeretet:
Isten van itt Veled,
Mert érzed, ahogy ölel a szárnya...

Lelkem csak úgy issza -,
Apja néz rám vissza,
Két Angyal segít át az életen...

Nekem Ők a Minden,
Van mit tovább vinnem,
És Velük lesz teljes a Végtelen...

Elengedem...

Emlékét a sötét falaknak,
Hideg folyosók árnyékos sarkait,
Otthonát gyilkoló vadaknak,
És a Gyermek szorító markait...

S a Szépet, amit itt megleltem,
Áruló mosolyok közt egy Igazat,
Kincset, mit sohasem kerestem,
Az Erőt, mi mégis vigaszt ad...

Emlékét egy gyönyörű arcnak,
Kemény, szürke tekintetbe bújt Fényét,
Vad Fiát sok régenmúlt harcnak,
Ajkaimon lefolyt, mennyei vérét...

Testéhez szorító karjait,
Minden erejét az emésztő vágynak,
Gyengéden suttogott szavait,
Érintését egy finom, mohó szájnak...

Emlékét múltunk világának,
Mi talán túl rég óta van itt velem,
S keserű ízét hiányának, -
Ha belehalok is: majd elengedem...

Harcosom

Csodás létezése kételyeket oszlat,
Gyönyörű mosolya mindent megváltoztat.
Végtelen Fényével Sötétséget űz el,
Csodaszép Harcosom így játszik a tűzzel.

Társát, Királynőjét veszni sose hagyja -,
Mennyei szerelmét mindig nekem adja.
Két erős szárnyával most is engem ölel,
Édes csókja Anyát, s Atyát hozza közel.

Az Időhöz

Várok.
Méregfogaiddal téped
Lelkemet, Te Idő,
Lassan vánszorgó törtető,
Üldözzelek tán, hogy rohanj?

Fázom.
Jeges kézzel simítasz,
Karmaid karcolják
Selymére vágyó bőrömet.
Üvöltsek rád, hogy menekülj?

Marad,
Minden nap egy gondolat,
Keserű játéka
Annak, ami vagy, Te átok.
Siess, telj el, ha kiáltok!

Éltet,
Reménye egy képnek,
Rám ragyogó Fénynek,
Hogy holnap már Otthon leszek.
S Te tán még lassabban lépkedsz...

Megöl,
Ahogy messze tündököl,
S rohannék mint gyermek,
Oltalmat találva Nála,
Ha Te nem lennél íly önző.

Siess!
Nyugalmat máshol keress,
Idő, Te szélsebes!
S ha elhoztad, amit várok,
Nem átkozom többé Neved.

ILLUMINATI

I   degen a szem, ami mindent lát-,
L   egyőzzük e a Lelketlen Halált?
L   elkünk fényéből merítsünk erőt-,
U   ralmuk nem nyújt semmilyen jövőt!
M  ár nyitná is száját az a Bátor-,
I   nkább ne kelljen elbújni mától!
N  ép árulója, hitet feledett:
A  mikor félsz, s eladod lelkedet,
T   akard le hát az egyik szemedet,
I   tt is láthatsz piramis-hegyeket…

Mikor megláttam Őt...

Fájdalom takarta kék egemnek fénylő Napját,
Már nem éreztem magamban Mindenségünk Atyját.
Túl rég óta tombolt már egy vihar a lelkemben,
Ami miatt a sok bűnt egymás után megtettem.

De a legsötétebb napon rám talált egy Angyal,
Tudta jól hogy mit tegyen a rám rakódott faggyal,
És attól fogva mindig éreztem egy illatot,
Velem volt az emléke, amit akkor itt hagyott.

Minden nap a kezem fogta, visszaadta Fényem,
A szerelmétől ragyogott fel az egész lényem.
Most már tudom: Ő ajándék, Anyától, s Atyától,
Szebbet-jobbat nem kérhetnék semelyik világtól.

Ő az, ki minden percben szép szerelmet hint nekem,
Mellette az öröklét soha nem lesz színtelen.
Az is mennyei csoda, ha néha csak nézem Őt,
Lelkemmel együtt rezgő, csodálatos Létezőt...

Takaró

Elzártam a lelkemben,
Érzem még a testemben:
Mellkasomat átfogó
Sötét Méreg-takaró...

Most már nem is számolom,
Csak magamba láncolom:
Fájdalmaim temetem,
Titkos, üres helyeken.

Egyszer, ha majd engedem,
Az lehet a végzetem:
Darabokra szaggató,
Hideg Halál-takaró...

MICHAEL

M    a is fénylő szárnyak között találtam meg Békémet,
I     tt, legbelül hordozva Őt, utazom sok fényévet.
C    sak egy lépés még Felé, és örök lesz a boldogság,
H    ogyha ölel, eléget a Mennyei Tűz, forróság.
A    ngyal Lelke engem óv, és semmitől se félek én,
E    lmondja milyen a Fény, ha néha mégsem érteném,
L    ényével így változtat egy ősi Démon életén...

Vállalom

Egyik oldal aranyfény,
Másik oldal Sötét, Rém...
Nem csak a jót vállalom,
Néha jön a fájdalom:
Sötétségem tör elő,
Karja hideg, ölelő.
Akkor útba ne kerülj,
Tőlem messze menekülj -,
Nem véd majd az Éjszaka,
Hozzád vonz a vér szaga,
Lelkemben az árnyék nagy,
Démonomnak játék vagy...

Máskor Fényem ragyogó,
Szeretetet átadó,
Megmutatnám én Neked:
Tiszteli az életed...
Igazságot tudni vél,
S elmondani sose fél,
Megvéd Téged, hogyha félsz-,
Segítséget nem remélsz.
Az Egyik csak tündököl,
A Másik meg összetör:
Angyalom és Démonom-,
Mind a kettőt vállalom...

Szeretem Őt...

(Szeretem Őt,
És szeretem Őt...
Gyönyörűt, kettőt, felemelőt...)

Csak egynek van hely,
A másikat elűzöm,
Az Egy, aki kell -,
A célom ma kitűzöm...

A múltnak vége,
Nem szabadna sírnom,
Ideje végre
Más meséket írnom...

Gyász, amit érzek -,
Mintha épp meghalna,
Bánattal nézek
Vissza a tegnapra...

De itt van nekem,
Átsegít mindenen -,
Az Egyetlenem
Lehet csak itt velem...

(Mert szeretem Őt,
De még szeretem Őt...
Egy Csodát, s egy Múltat: temethetőt...)

Ránk vár Ott…

Százszor csapták arcul e fajt,
Nem is számoljuk már a bajt-,
Még állunk…

Hányszor törték el a szárnyunk,
S nem teljesült soha vágyunk-,
még szállunk…

Elzárták e színes bolygót,
Szították a tüzet, - forrót-,
de élünk…

Lelkünk erősebb még náluk,
Lehet hatalmas a nyájuk-,
’mért félünk?

Szemeinkben csillagos ég,
Ne féljük hát sose az éjt-,
szeressünk!

Hogy teremtés mátrixában,
Isten csodás világában
lehessünk…

Építsük a csoda-várunk,
Minden éjjel ezért látunk
vágyálmot…

Ez a sorsunk, ezért lettünk,
S ha minden elszáll felettünk,
ránk vár Ott…

Végzetünk

Mennyei Lélek vigyáz az enyémre,
Öröm kerül a fájdalom helyére,
És örökké Hozzá vagyok már kötve,
Szerelme bújtat boldog csoda-ködbe.

A Mindenségben éljük örök életünk,
Létezésünk célja, egyetlen végzetünk:
Ölelni egymást, és Szeretetté válni,
Egymás kezét fogva, Ő eléjük állni...

…És tudom: szeret.

Minden csendes.
Jéghideg ágyban alszom ma,
És a Magány ad nevetve
Csókot arcomra.

Tűz ég belül:
Álmomhoz hajt őrült vágyam,
Vad vérem nyugodni nem bír -,
Szikrázó áram.

S jövőt látok:
A boldogság Vele jön el,
Semmitől se félek többé,
Ha szárnya ölel.

Mint kék eget,
Csillagokat, Napot, szelet -
Szeretem Őt mindörökké,
És tudom: szeret.

Az Élet

(Titkukat ha tudni véled,
Győzünk majd a bánat fölött,
S meglátod milyen az élet
Rég behúnyt szemeink mögött: )

Nem harap a nagy oroszlán:
Épp ásít a fa alatt,
Bámulja a szaladgáló,
Tónál játszó vadakat…

Nem tapos el az elefánt,
Csak épp oda lépeget,
Ahol jobban láthatja majd
Felettünk a kék eget…

Nem vicsorog rád a farkas,
Féltve-óvva kölykeit:
Elfeledte a világunk
Rá vadászó szörnyeit…

Faágon a csöpp kis cinke
Nem szomorú dalt dalol,
Amikor egy virág bújik
Tél végén a hó alól…

Lásd, hogyha a lovat nézed:
Bölcs, mint az az agg maga,
Ki őt áhitattal vitte
Csikó korában haza…

Minden lényben egy a közös:
A végtelen szeretet,
Nem lehet e csodás dolog
Soha többé feledett!

Nem bukott el minden ember,
Ámbár sokat tévedett,
Reménye, hogy megértheti
Egy nap majd az életet…

(Titkukat ha tudni véled,
Győzzünk hát a rosszak fölött,
Látnánk milyen szép az élet
Felnyitott szemeink előtt…)